aldbbanner01

Belépés

Kálvin és a filozófusok istene

Az Institutio III.23.7 szakaszának vége latin nyelven Az Institutio III.23.7 szakaszának vége latin nyelven

Érdekes tapasztalatom volt nemrég, amikor a református lelkészek internetes közösségi csoportjában résztvettem egy vitán a predestinációról. Meglepett, hogy milyen ellenállást váltott ki némely kollégámból a XX. század legnagyobb református teológusának, Barth Károlynak szerény kritikai észrevétele (ami a honlapunkon is megjelent írásában olvasható): „árnyoldalként …Kálvin Jánosnak az Isten rejtelmes lényéről alkotott arra a sajátos képzetére gondolunk, amely szerint az Isten: abszolút szuverén rendelkező hatalom. Ezt a képzetet Kálvin nem a Szentírásban találta, hanem valahonnan máshonnan vitte be oda. Ez a képzet hatott az örök eleve elrendelésről szóló jól ismert tanításában is.”

Mivel azon a fórumon nem lehetett ezt az állítást részeletesebben megvilágítani, talán hasznos lesz némely érdeklődőnek, ha ezt itt bővebben kifejtem.
Kálvin teológiájában ezt a Barth Károly által hibáztatott istenképet a szuverenitás fogalmával lehet a legpontosabban leírni. Árulkodó maga a kifejezés is, hiszen ez a 16. század előtt ismeretlen volt a teológia nyelvében. Ez egy korabeli francia politikai-filozófiai szakkifejezés (souverain), aminek jelentése önálló, független, befolyásolhatatlan, a területén korlátlan hatalmú uralkodó, nincs alárendelve más hatalomnak.
Ezt a szót a korábbi teológiai nyelvben nem használták, mert Isten tulajdonságainak hagyományos fogalmait (végtelensége, szentsége, örökkévalósága, mindenhatósága, mindenütt jelenvalósága, az isteni jóság, irgalmasság, kegyelem, igazságosság, hűség, bölcsesség és türelem …) a teológusok bőségesen elegendőnek vélték tanításuk kifejtéséhez.

Bibliai kifejezéskén talán a görög „despota” áll hozzá jelentésében a legközelebb, ami az Ószövetség görög fordításában többször (néha a héber „adonáj” helyett, magyarul „Úr”-nak fordítva) megtalálható (1Móz15:2; Józs 5:14; Jer 1:6 stb.), illetve az Újszövetségben kétszer Isten megnevezéseként is használják (Lk 2:29, ApCsel 4:24). Figyelemre méltó, hogy Jézus sosem nevezete így az Atyát.

De hát mi a baj ezzel a szóval? Az, hogy jelentésében a befolyásolhatatlanság, a másoktól való függetlenség dominál, ami eltérítheti figyelmünket Isten szeretetéről, türelméről, Atyai jóságáról, amely enged gyermekei kérésének, odahallgat kiáltásukra, sőt sokszor még fenyegető ígéreteit sem váltja valóra. De eltéríti a figyelmünket a Szentháromság Isten belső szeretetkapcsolatáról is, az önmagát megüresítő Fiúról, a hatalmát a Fiúnak ajándékozó Atyáról, a Szentlélek szolgálatáról az Atya és a Fiú megdicsőítésében.

A szuverén uralkodó birodalmában minden dolog csak úgy történhet, amint ő elrendelte, vagy jóváhagyta. Nincs idegen erő, akarat, ami szándékától eltéríthetné. Ez a monolitikus istenkép sajátos hangsúlyt adott a református ortodoxia predestinációs elméletének. Hogy hová vezet ez az út, arra álljon itt példának Kálvin Institutiója III. könyvének 23.7 szakasza. Ebben azt vizsgálja, hogy miként történik meg az, hogy nemcsak Ádám, de az emberiség minden tagja egyformán a teljes elveszettség állapotába kerül.

Érdekes, hogy Kálvin a gondolatmenete végén tekintélyként hivatkozik Augustinusra. Az ő híres tételével egyébként a legtöbb (nem kálvinista) teológus, mint például a középkori Aquinoi Tamás is egyetért: „inkább illik az ő mindenható jóságához, hogy a rosszból is jót hozzon létre, mintsem hogy a gonoszt egyáltalán meg ne engedje. Úgy rendezte az angyalok és az emberek életét, hogy abban megmutassa először, hogy mit tehet a szabad akarat, azután pedig, hogy mit tehet az ő kegyelmének a jótéteménye és az ő igazságos ítélete.”

Azért érdekes ennek az idézetnek a beillesztése, mert azzal a részével Kálvin egyáltalán nem ért egyet, hogy a bűn totális elterjedését Isten megengedésére és a teremtmények szabad akaratára lehetne alapozni: „Azt mondják, szabad akaratára volt bízva Ádámnak, hogy ő maga legyen a saját szerencséjének kovácsa; Isten pedig csak azt végezte felőle, hogy érdeme szerint bánik vele. De ha ezt a rideg hazugságot elfogadjuk, hová lesz akkor Istennek mindenhatósága, amellyel, mivel semmi mástól nem függ, titkos akarata szerint igazgat mindeneket? De az eleve elrendelés, akár tetszik, akár nem, jelentkezik Ádámnak az utódaiban, mert nem természetes következmény az, hogy egyedül atyjuknak a bűne miatt, mindannyian elveszítsék az üdvösséget.”
Pár mondattal később ezt még világosabbá teszi: „S nem is kell képtelenségnek tartani azt, amit én mondok, hogy Isten az első ember bukását és ebben az utódok romlását nemcsak előre látta, hanem azt az ő akaratával el is rendelte. Amint ugyanis bölcsességéhez tartozik az, hogy minden leendő dologról tudomással bírjon, úgy a hatalmához pedig az tartozik, hogy mindeneket a saját kezével kormányozzon és igazgasson.”

Így cselekszik egy szuverén Úr, nem bíz a véletlenre, illetve az úgynevezett szabad akaratra semmit. Hatalmához az tartozik, hogy mindent a saját kezével kormányozzon és igazgasson, vagyis akaratával elrendelje nemcsak Ádám, de utódainak is kivétel nélküli bukását. Kálvinnak ezek a szavai nem olyanok, amikre azt mondhatnánk, hogy itt figyelmetlenül megbicsaklott a gondolatmenete. Mindez – ahogy világosan leírja – Istenről alkotott képéből következik.

Erről az istenképről, - amelynek később mintegy védjegye lett a szuverenitás kifejezés -, írta Barth, hogy „Kálvin nem a Szentírásban találta, hanem valahonnan máshonnan vitte be oda.” Ennek következményei itt láthatók Kálvin alapelveinek logikus folyományaiban, amely folyományoknak a Biblia Istenétől és Jézus Krisztus Atyjától való idegensége sokunk számára nyilvánvaló. Ez az idegenség később a református egyházon belül szakadáshoz vezetett (Dordrechti kánonok 1619), és úgy látszik, még mindig megoszt bennünket.

Jó lenne túllépnünk ezen, legalább Barth Károlyig. Vele együtt megadva a tiszteletet Kálvin János sok-sok maradandó és megragadó tanításának, mint az Isten igéjének hatalmáról, a megszentelődés, a bűnbocsánat általi szabadságban való engedelmesség ajándékáról szólónak és sok más egyébnek. Ugyanakkor őszintén szembenézhetnénk gyengeségeivel és ezek következményeivel is, hiszen erre biztat minket református hagyományunk.

Last modified onhétfő, 10 október 2016 21:23
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni