aldbbanner01

Belépés

A csend ajándéka

  • Témakör: Közösségek

Néhány héttel ezelőtt, a házi csoportok tagjainak szegeztek egy kérdést: -"Ha kapnál három napot magadra egyedül, hogy azt kezdj vele, amit akarsz, mihez kezdenél vele?"

A kérdés mindenkit megindított. A legkülönfélébb sóvárgásaink törtek felszínre. Volt, aki kirándulni, túrázni menne, volt, aki sütni, főzni, elhangzott a maratoni olvasás utáni áhítozás, vagy egy hosszabb kerékpártúra. Egy valami közös volt mindannyiunkban, a szabadság utáni vágyunkat szerettük volna megvalósítani.

Olyan ember is akadt, aki nem tudja elképzelni, hogy szerettei nélkül töltsön el három napot. Nem szeretne egyedül lenni. Volt, akit kimondottan megijesztett a magány.
Az egyedüllét valóban magányt is jelent egyúttal?
Ezt magam is így gondoltam sokáig. Minden szabadidőmet gyermekeim társaságában töltöttem régen. Nem mertem egyedül lenni, bár sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne egy lakatlan szigetre költözni. Megszökni a civilizáció elől, hátat fordítani a világnak. Olyan helyre menni, ahol nincs megfelelési kényszer, nincs zaj, idő, gond és gondolatok. Kell egy hely, ahol meg tudok állni az élet rohanásában, ahol békességre lelhetek.
Saját "lakatlan szigetünket" a hegyekben találtuk meg családommal. Rendszeresen odamenekültünk. A természetben töltött órák, napok sétái nagyon jót tettek nekem. Úgy éreztem, hogy megtisztít. A csendből mindig feltöltődve tértem vissza, belül valami megváltozott. Csak néhány évvel ezelőtt vált nyilvánvalóvá számomra, hogy ezek a természetben töltött napjaim az Istennel való találkozás helye volt.
Azóta gyermekeim felnőttek.
Egyedül kellett elindulnom a "lakatlan szigetemre", aminek Pilis adott otthont több napra. EGYEDÜL! Bátortalanul, tele félelemmel, Istent keresve. És jöttek a felkavaró kérdések! Ki vagyok én egyedül? Ki vagyok, ha nem vagyok anya, ha nem barát vagyok, nem beosztott, nem munkatárs, nem vagyok tanító? Ki vagyok a szerepeim nélkül, az álarcok nélkül? Elfelejtettem. Megdöbbentem. Elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Csak álltam a hatalmas, tekintélyt követelő fák alatt, a még rajtuk is túlnyúló hegyek között elveszve, megtapasztalva kicsinységemet. Lelkem darabokra tört. De tudtam, nem kell megfelelni. Szabad gyengének lennem.
Teljesen egyedül lenni öt napig! Csendet fogadtam, nem beszélgethettem senkivel. A telefonomat kikapcsoltam egész időre, könyveimet el sem vittem. Külvilágot teljesen kizártam, csak a Bibliám volt nálam, és a lehetőség, hogy naponta, mindössze egy órát beszélgethessek lelki vezetőmmel, arról az emberről, akiről mélyebben semmit sem tudtam: magamról. Csak egyet tudtam, hogy Istent keresem. Őt akarom megtalálni, hozzá akarok közel kerülni.
Ami az öt nap alatt történt velem, amit Isten tett észrevétlenül, azt leírni nem lehet. Talán a szavak el is rontanának mindent. Ennek a lelki útnak a meghatározó eleme az imádság volt. Életemet, érzéseimet a Szentírás egy-egy eseményébe helyezni, és ott találkozni Jézussal. Erre törekedtem. Nem önmagam körül, gondolataim körül forogni, hanem Jézusra figyelni, Isten felé fordulni. Csodálatos volt, amikor arra lettem figyelmes - magamról megfeledkezve-, hogy az erdei ösvény bal oldalára húzódva sétáltam, helyet adva Jézusnak is mellettem, akivel közben beszélgetést folytattam. Sétáim egyre lassúbbak lettek, mert Isten minden lépésnél elkápráztatott. Folyton megállított az elém táruló látvány. A madarak kánonja, egy gyönyörű, vagy éppen kiszáradt fa, az avar alól előbújó kis élet, egy kis virág mosolya, a hegyek magassága, szakadékok mélysége – mind hatással voltak rám. Egyik pihenőmnél, a lábamon átmasírozó pici, zöld hernyóra lettem figyelmes. Nem szerettem a zöld hernyókat, mégsem söpörtem le magamról. Csak figyeltem, ahogy határozottan igyekszik célja felé. Néha felemelte fejét, mintha körülnézne, majd minden tétovázás nélkül folytatta útját. Belém hasított a felismerés: Isten még erről a pici teremtményéről is gondoskodik. Őt is vezeti. Nincs szüksége lelkigyakorlatra, nem kell gondolkoznia az élet nagy kérdésein, tétovázni, hogy melyik a helyes út, csak egyszerűen az ösztön viszi. Hallgat arra a belső hangra, amely hazaviszi őt. Isten hangjára. Ennyire egyszerű! Felismertem, hogy valami összeköt bennünket a pici hernyóval, a madarakkal, az emberekkel, az egész világmindenséggel. Egy pillanatra átéreztem a mindent mindennel összekötő egységet. Kezdtem magamban is felfedezni, megismerni ezt a belső hangot, Isten hangját. Minden egyszerűvé és átláthatóvá vált ott. Természetfölötti nyugalom, békesség árasztott el, Isten szeretete.
Egy új úton indultam el, amelyen szabadságot leltem a magányban.
Azóta többször, rendszeresen használom ezt az imádságot otthonomban is, és vállalva a több napos egyedüllétet is. Vannak nagyon nehéz helyzetek, amire nem kapok választ, de Isten kegyelméből csodákkal is találkozom életemben.
Az egyedül töltött napok imádságai hatására, a világ megváltozott bennem. Segít felismerni saját belső világomat. Ott belül, megszületik valami titok. Az élet!
Az egyedüllét, a csend keresése, egy egyszerű, közvetlen kapcsolatot alakít ki Istennel. Ha ebben az egyedüllétben a jelenben tudunk maradni, Istennél tudunk lenni, akkor magányunk élettelivé válik.
Ne féljünk egyedül lenni! Nem maradunk le semmiről. A csend, Isten lakóhelye. Az élet, amely megszületik bennünk, nem csak a mi életünkre lesz hatással, hanem szeretteink életére is.

Tagged under ima